A gyerekek a játék és a mese nyelvét kezelik könnyebben, a felnőttek többsége viszont az oksági, a valóságelvű sávon véli elérhetőnek a nevelési eredményeket. A két jelrendszer nem tud egymásba kapcsolódni. A felnőttek és a gyerekek közötti „nyelvzavar” megronthatja viszonyukat.
A kisgyerek és a felnőttek közötti félreértések sorozatát az csökkentheti a lehető legkisebb mértékűre, ha a testi jó érzés feltételeinek megszervezése mellett a játék és a mese segítségével teremtünk kapcsolatot.
Miért a játék?
A játék szabad cselekvések sorozata. Szabad akaratból, azaz külső kényszerítő körülmények nélkül jöhet csak létre. Parancsra, vezényszóra vagy kérésre nem lehet játszani. Nem az eredmény, a teljesítmény, a végtermék fontos, hanem maga a folyamat. A játék valóságszerű, de nem valóságos.
Mit tanul a gyerek játszás közben? Ismerkedik a külvilággal, tárgyi és társas környezetének hatásait, cselekvéssel, azonosulással, ismétlő játékkal bekebelezi. Birtokba veszi környezetét. A külvilágot – amely hozzá viszonyítva aránytalanul és szinte megismerhetetlenül nagyméretű és bonyolult – csak saját méreteihez szabott tárgyakkal és életkorához illő módon képes megismerni miközben önmagát is tanulja. Belső technikákat, lelki működéseket dolgoz ki. Félelmeit, ösztönös és tudatos vágyait a játék folyamatában kivetíti a külvilágba, cselekvően és képzeleti szinten megismétli. Nem a maga teljes valóságában, hanem áttételek segítségével éli át „odakint” a meg nem értett, közvetlenül fel nem fogható, nehezen megnevezhető állapotokat. Minden egészséges gyermekben veleszületett kíváncsiság működik, mely arra ösztönzi a kisgyereket, hogy élénk tájékozódással fürkéssze a környezetét, próbálja ki önmagát és a kezébe kerülő tárgyakat, oldja meg a konfliktusokat. Talányokat, problémákat tisztázzon, járjon mindennek a végére. Ezek belső késztetések, nem a felnőttek ösztönzésére keletkeznek. A játékban lehetőség van az én érvényesítésére. A játszó gyerek önmagával és társaival szemben felelősen viselkedik. Konkrét játékcselekvéseiben az óvodás megtapasztalja a kinti és benti világot. Élményei belső tudássá válnak. A játékot cselekvő fantáziának is nevezhetnénk. Kisgyermekkorban a tanulás és játék nem különíthetők el egymástól. A gyerek úgy tanul, hogy játszik.
Miért a mese?
Azért, mert ez az a beszédmód, amire egy hét éven aluli kisgyerek tartósan, kényszerítés nélkül figyelni tud. Ritmusa, képi ereje, folyamatossága, hangulata fogva tartja a képzelőerőt, és minden másnál jobban a mesélő felnőtthöz kapcsolja az óvodás hallgatóságot. Mesehallgatáskor a szó segítségével következik be a valóság és a vágyak áthidalása. A mese, éppúgy mint a játék, örömforrás. Mindkettőből hiányzik a közvetlen oktató szándék. Mindkettő magától értetődő társas élmény.
A mese, éppúgy mint a játék az egyetlen közlésforma, amelynek segítségével a gyerekekkel szót válthatunk arról, ami a kézzelfoghatón túl a legjobban foglalkoztatja őket. A teljes világ kerek tükörképe. A jó mese a szó mélyebb értelmében tanulságos. Egyszerre bensőséges, személyes és kozmikus. A gyerek követi a mese cselekményét, issza a hangulatát, de maradnak borzongásai és kérdései is. A mese az óvodai élet állandóan zajos, nyüzsgő közegében a csend szigete. Szórakozás, mulatság, egymásra hangolódás. A mindennapok során ünnepélyessé kidolgozott hagyomány.
A mese az anyanyelv zenéje és észjárása. Beszédnevelő, énerősítő és a személyiséget összerendező hatása felbecsülhetetlen. A jó mese hatása, hitelessége, igazsága abból adódik, hogy a népköltésben nincs vagy alig van szándékosság. Nevelő hatása mélyen átjárja a gyermek személyiségét. A mesehallgatás egy sor lelki nyereséggel jár: a ráismerés, az „én már ezt is tudom”, az előrelátás, az illúzió feszültsége, a képek áramlásának folyamatossága, idő-és térbeli vagy fontossági sorrend szerinti elrendeződése mind kellemes élmény.
De tanít a mese az emberi együttélés törvényeire is. Magyar népünk szép erkölcsi szokásaira. Minden mesénk arról szól, hogy a vándorlót be kell fogadni, az éhezőt meg kell vendégelni, az adott szót meg kell tartani, jó tettért jót tenni, a küzdelmet szemtől szemben és nem alattomos eszközökkel megvívni, a végakaratot minden körülmények között teljesíteni kell. A gyengét, a kicsit meg kell védeni, de a hamisságnak nincs kegyelem. A mese tehát a gyermekkor valóságos lelki és érzelmi színvonalán épekben, eseményekben jeleníti meg azt, amit mindnyájan elemi igazságként élünk át: hogy az ember szereti az életet és féli a halált, s számára csak a másik emberrel kialakított boldog kapcsolat lehet megoldás.
